A szerb irodalom sztorija
Interjú Milosevits Péterrel
A szeptemberi Szerb Kulturális Hónap keretében a szegedi egyetemen bemutatták Milosevits Péter szerb irodalomtörténeti monográ áját, amely „Storija srpske književnosti” címen jelent meg (Belgrád–Budapest, 2010).
A könyvről beszélgettünk a szerzővel.
– Ha jól értem, a könyv címe nem egészen szokványos.
– Valóban nem az. „A szerb irodalom története” helye „A szerb irodalom sztorija” a cím. Az eredetiben ez szójáték, mindössze egy „i” a különbség:
„istorija” – „storija”.
– Mi az oka a különös címnek?
– Egyrészt felkelti a fi gyelmet, aminek nyilván kereskedelmi aspektusa is lehet. Ennél azonban fontosabb, hogy a különös cím a könyv különös voltára utal. A Storija ugyanis a maga nemében kilóg a
sorból, szokatlan a műfajon belül. Irodalomtörténeti monográfi a, a szokásostól eltérő stílusban. Ilyen volt már a magyar nyelvű elődje is, ám annak még szokványos címet adtam, A szerb irodalom története (Budapest, 1998), amely nem jelezte a könyv különösségét.
A szerb címnél viszont a nyelv olyan lehetőséget kínált, melynek nem tudtam ellenállni.
– Mi teszi különössé a könyvet?
– A hátlapszóban azt írtam, hogy Adorno szerint elbeszélni annyit tesz, mint valami különöset mondani, márpedig számomra i az a különös, hogy a
szerb irodalom sztoriját – vagyis a történetét – most éppen én beszélem el, s nem valaki más. Ez a felismerés vezete ahhoz a módszertani elhatározáshoz, hogy ne próbáljak úgy tenni, mintha nem én
mondanám el a szerb irodalom történetét, hanem… mondjuk az „objektív tudomány szelleme”, vagy mit
tudom én. Nem akartam megjátszani, hogy általam „valami” más szólal meg. Ellenkezőleg, vállaltam, hogy ezt most én beszélem el, éspedig úgy, ahogy én
tudok beszélni, ahogy én szeretek beszélni. S nem baj, ha ez látszik. Ha kilóg a lóláb. (Vagy az enyém.)
– Akkor ez egy szubjektív irodalomtörténet?
– Látszólag igen, de csak látszólag, és csak részben. Formailag szubjektív, tartalmilag nem az. Nem árulom el, ki a kedvenc íróm, s ki az, aki hidegen
hagy, de egy derék hazafi as költőről azt mondom, hogy ő a „nemzet gondnoka”, egy kiváló stilisztáról
pedig azt, hogy „eleve klasszikus”. Persze tartalom és forma kölcsönösen átcsapnak egymásba, a különös csomagolás klasszikus monográfi át rejt. Ez volt
részemről a legőszintébb megoldás. Igaz, kezde ől fogva tisztában voltam a kockáza al, hogy a különös stílus rányomhatja bélyegét az egészre, s az
olvasó rálegyinthet a könyvre, de remélem, hogy némi lapozgatás után átlát a szitán. Igaz, még akkor is kérdéses, hogy tetszik-e neki a különös stílus.
– Mi a különös stílus lényege?
– Az a beszédmód, melyet a gimi óta, aztán az egyetemen és a különféle tudományos fokozatokon keresztül használok a magammal és a tanítványaimmal és barátaimmal folytato irodalmi beszélgetésekben. Tehát nem tudománytalan beszédmód,
hiszen én magam is része vagyok a tudománynak, illetve a tudomány része az életemnek és a személyiségemnek, ezért a könyv beszédmódja óhatatlanul tudományos, csak épp nem tudományoskodó.
Másképp fogalmazva: ez egy drabális könyv (a magyar változat 540 oldal és 80 deka, a szerb 848 oldal és 1 kiló 30 deka), melynek megírásához évek kellenek, márpedig nem akartam évekig morcosan piszmogni. A könyv azt tükrözi, milyen vagyok, amikor
jól érzem magam a tudomány művelése közben. S remélem, ez átragad az olvasóra is.
– Miből fakad a két változat közti terjedelmi különbség?
Ezek szerint a szerb könyv nem egyszerűen a magyar fordítása?
– Annak indult, de hamar belá am, hogy a magyar könyv nemcsak magyar nyelven, hanem magyar agyvelőből születe , magyar nézőpontból szól
magyar olvasóhoz. Ízig-vérig magyar könyv, történetesen a szerb irodalomról. Rájö em, hogy át kell ülnöm a másik székre, szerb nyelven szerb szemszögű könyvet kell írnom szerb olvasónak. Ennek
jegyében módosíto am már a kezdést is. A magyar könyv elején a budapesti Szerbhorvát Gimnázium folyosóján két ére ségiző beszélget: „Mik azok a
hatalmas spirálfüzetek?” „A magyar tételek.” „És az a pár fecni?” „Az az sz-h.” „Szerbhorvátból elég ennyi?” „Persze. A szerbhorvát irodalom a magyarhoz képest nudli.” A szerb változat viszont így kezdődik: „Nagypapa, ki volt Josip Broz Tito?” „Tito?
Azt hiszem, valami politikus Ivo Andrić idejéből.”
A terjedelmi különbség azonban főleg abból fakad, hogy a szerb változatban sokkal több szerző és adat szerepel.
– Időben mekkora ívet ölel át? A teljeset?
– Igen, a kezdetektől napjainkig, pontosabban… A magyar változat hátlapján azt írtam, hogy „a szerb irodalom története a IX. századtól 1997. november
7-ig”, mert valóban akkor fejeztem be az írást, de aztán decemberben meghalt az egyik tárgyalt szerző, s így elúszo a pontos dátum. Ezért a szerb változat
hátlapján már csak jelképes dátumot adtam meg:
„a szerb irodalom története a IX. századtól 1999. december 31-ig”. Ez talán a XX. század utolsó napja volt, de aztán a könyv megjelenéséig ismét meghaltak szerzők, illetve születe ek új művek, tehát a
pontos „kezdet” a múlt homályába, a „vég” pedig a jelen gomolygásába vész.
– Hol kapható a két könyv?
– A magyar változat, ha jól tudom, már csak antikváriumban és az internet segítségével szerezhető
be, a szerb változat, Magyarországon, a Szerb Kulturális Központban kapható (Budapest, Nagymező utca 47).
Milosevits Péter, DSc. Budakalászon született 1952-ben. Író, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA doktora. Budapesten él, az ELTE Bölcsészettudományi Karának Szláv Filológiai Tanszékén dolgozik egyetemi tanárként. Irodalomtörténeti publikációi magyar és szerb nyelven jelennek meg
folyóiratokban és szakmai kiadványokban, tudományos könyvei szintén e két nyelven látnak napvilágot Magyarországon és Szerbiában (eddig három monográ
a és négy önálló tanulmánykötet). Tudományos munkássága
mellett szépirodalmi műveket is alkot, verseit, novelláit, regényeit, színpadi
műveit szerb nyelven írja, s alkalmanként saját maga készít belőlük magyar
fordítást. Szépirodalmi könyvei és írásai Magyarországon és Szerbián jelennek meg (eddig négy regény, egy novellás- és egy verseskötet).
Saját honlapja az interneten: http://milosevits.web.elte.hu
